Származás, elterjedés, élettér: Harcsa (Silurus glanis) A harcsafélék (Siluridae) családja szerte a világon elterjedt, legtöbb képviselõi Európa, Amerika, Ázsia, Afrika és Ausztrália számos vizeiben él. Akváriumi díszhalként is igen kedveltek (Coridoras, Ancystrus, Thorocatum). Az európai harcsa (Silurus glanis L.) természetes elterjedési területe Közép- és Kelet-Európa, de Ázsiában is megtalálható. Északon a 60. szélességi fok képezi a határt, Dél- Svédország, Finnország és a Balti-tavak területe (Onyega-tó, Ladoga-tó). Honos viszont az Elba vízrendszerében, a Keleti-tenger, a Fekete-tenger és a Kaszpi-tenger mellékfolyóiban. Telepített állománya jelen van Angliában, Franciaországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Spanyolországban (Ebro-folyó vízrendszerénben kapitális példányok élnek).Magyaroszágon nagyobb folyóink Duna, Tisza, Körösök, Rába (rendkívül gazdag harcsaállománnyal rendelkezik), valamint nagyobb tavaink Balaton (Fonyódi árok, Tihanyi kút kb. 11 m-es mélysége), Velencei tó, Fertõ -tó, és holtágaink Fadd-Dombori duna holtág, Ráckevei Duna, Holt-Körösök, Alcsiszigeti Holt-Tisza (harcsaállománya jó viszont meg kell keresni õket, fõleg a repülõtér és a gáztelep alatti vízrészek kecsegtetnek jó eredménnyel) rendelkenek jelentõs harcsaállománnyal. A harcsa a nagyobb vizeink fenéklakó hala. Folyókban ott él, ahol a dévér, az állóvizek közül a nagy kiterjedésû, nem túl mély tavakat kedveli (Pl. bánytavakban nem mindig találja meg életfeltételeit). Déli vidékeken elviseli a magas sótartalmat is elviseli, de jobban érzi magát édesvízben. Állandóan keresi a búvóhelyeket, elsüllyedt fatörzsek és vízinövények között.Nagyobb harcsák búvóhelyeit mindig a természetes fedezékek közelében kell keresni. A folyómedrek mélyedései, nagyobb üregek, mellékfolyók torkolatai, duzzasztók alvize, tavak nádszegélye, ahol a harcsa meglapul. Általában alkonyatkor és éjszaka indul táplálékszerzõ körútra, a zsákmányát búvóhelye közelében kapja el. Elõfordul hogy nappal is mozog a harcsa, fõleg áradáskor nagyobb erõmûvek kavargó oxigéndús vizében, valamint borús eseõs idõben, zivatar, felhõszakadás elõtt fokozott mozgást figyelhetünk meg nála, ami betudható a légköri elektromosság növekedésének.Mindig a mély víz felõl a sekély víz felé rabol. Telepítésérõl megoszlanak a szakemberek véleményei, annyi biztos azonban, hogy a harcsát nem lehet minden megfontolás és válogatás nélkül kihelyezni akármilyen kis vízbe. Sokan állítják, hogy a harcsák jelenléte kedvezõtlenül hat a pontyállományra, eggyes szakértõk viszont azt valják, hogy jelentõsen csak a nagyobb példányok tesznek komolyabb károkat a nemeshalállományban. Egyes tavakban például A Dunántúlon fekvõ Pécsi-tóban olymértékben elszaporodott a harcsaállomány, hogy gyéríteni kellett az állományt, így minden horgásznak aki 20 kg feletti testsúlyú harcsát fogott ki a következõ évre szóló területi jegyet kapott. Méretkorlátozást általában célszerûbb a helyi adottságoknak (telepítési sûrûség, rendelkezésre álló takarmányhal) megfelelõen meghatározni.

Testfelépítése és érzékszervei: Az európai harcsa testi felépítése annyira jellegzetes, hogy csak kevés hallal téveszthetõ össze. Hatalmas, felülrõl kissé lapított feje a testhosszúság körülbelül 20 százalékát teszi ki. Óriásira tátható szájában sûrû éles ún. gerebenfogazat található, amely reszelõre emlékeztet, könyen lehámozhatja az óvatlan horgász kezérõl a bõrt. A törzs keresztmetszete körkörös-ovális, a farok felé ellaposodik. A kicsi hátúszó egy kemény és négy lágy úszósugárból áll, a farok alatti úszó messze hátrahúzódik, de nincs összenõve a farokúszóval.A mellúszók nagyok és kerekded formájúak, egy kemény úszósugárral ( mellúszó szolgál a hacsának úszása közbeni stabilizálásra). A hasúszók hasonló alakúak, de jóval kisebbek, közvetlenül a végbélnyílás elõtt helyezkednek el. A hacsa bõre sima nyálkás, teljesen pikkelytelen. Színe hátoldalon sötétszürke, feketés vagy zöldesszürke, barnás, hasa felé egyre világosodik, piszkosfehér. A testszínt erõsen befolyásolja a vízfenék és a vízviszonyok milyensége. Létezik ún. márványozott, arany sõt albínó változata is. Az európai harcsa jellemzõje a testhosszúság mintegy 10 %-át kitevõ kb. a szemmagasságból kiinduló két bajússzál, az alsó álkapcson ugyancsak található 4 darab vékonyabb és gyengébb bajússzál. (a harcsa táplálkozásában nagy szerepe van a bajúsznak, mivel ízlelõbimbók sokasága található egyetlen bajússzálon). Az ikrások és a tejesek megkülönböztetése nem egyszerû feladat, csak nagyobb tapasztalattal sajátítható el. Használható jellemzõ a nagy ivari szemölcs formája a végbélnyílás környékén (a tejeseknél kicsi és hegyes, az ikrásoknál tompa és ívási idõszak végén piros színû). A harcsa széles szájából a nagy garat elõször a zsákszerû gyomorba vezet, a gyomortartalom vizsgálatok bebizonyították, ellentétben a pontyfélékkel szemben erõsen savas kémhatású. Az elágazó nagy vese a testüreg hátuljában a gerincoszlop alatt helyezkedik el. Az ugyancsak nagyméretû, szabálytalan alakú máj mellett helyezkedik el az ugyancsak hatalmas úszóhólyag, amely hossza eléri a testüreg hosszának 80 5-át. Az úszóhólyag egy nyitott légvezetéken áll kapcsolatban a garattal, amely kapcsoloódik az úgynevezett Weber-féle szervhez, amely a nyomásingadozás érzékelésére szolgál. A harcsa oxigénigénye nem nagy, megegyezik a pontyéval, fejlett a bõrlégzése. Az érzékszervei közül meg kell említeni az íz- szag érzékelését (bajússzálakon, szájszélen, orrnyíláson), nyomás- rezgésérzékelését- és hallószervét (Weber-szerv). Látása gyenge, szeme csak arra alkalmas, hogy megkülönböztesse a világost és a sötétet.

Szaporodás, egyedfejlõdés: Az európai harcsa nyáron májustól júliusig ívik, kedvezõtlen idõjárás esetén ez az idõszak eltolódhat. Az ívóhelyeket akkor keresik fel a harcsák ha a víz hõmérséklete tartósan elérte 20-22 Celsius-fokot. Az ikra lerakásánál elõnyben részesítik a parmenti dús növényzetû helyeket, különösen kedvelik a vízbedõlt fákat, és gyökereket. Az ívóhelyeket a párok megtisztítják. Az ikrák átmérõje 1,5-2,0 miliméter, méretük a kikelésig jelentõsen növekszik. Kezdetben az ikra ragacsos erõsen tapad a gyökerekhez szilárd csomókba. A fejlõdés során csökken az ikrák ragacsossága, igen érzékenyek ebben a stádiumban, különösen a mechanikai sérülésekre. Ha a vízfenékre ilyenkor lehullanak, akkor elpusztulnak. Az ikrából az ivadék 23-25 Celsius-fokos vízben 2,5-3 nap alatt kel ki. A kis harcsalárvák kezdetben fényérzékenyek. Menekülnek a fénysugár elõl, egészen az elsõ táplálékfelvételi napig (kb. 7-10 nap). A harcsa késõbb is igényli a búvóhelyet. A szaporulat kezdeti veszteségei igen nagyok. A harcsa az elsõ életév végére 15-20, a második év végére 30-40, a harmadik és negyedik évben elérik az 50-80 centiméteres testhosszúságot és a 3 kg- os testtömeget. A további testsúlygyarapodás erõsen függ a harcsa életterétõl. Régebbi beszámolók szerint az európai harcsa maximális testhosszúságát 3-5 méterben, maximális súlyát 200-300 kilogrammban adják meg(Kaszpi-tó, Fekete-tenger térsége).

Táplálkozás: A harcsa nagysága ellenére megmarad a változatos étrend mellett, étlapján szerepelnek: férgek, rovarlárvák, puhatestûek, csigák, rákok (gyomortartalom vizsgálat alapján a rák fõleg nyári idõszakban képezi táplálékának jelentõs részét), de az egeret, békát, patkányt is fogyasztja, sõt egyes vizeken a nagyobb harcsák a vízimadarakat is lehúzzák. Halak közül inkább a kisebb példányokat ragadja meg hatalmas szája ellenére, tehát keszegeket, sügeret, compót, néha elõfordul, hogy a növendék nemeshalállományban is kárt tesz, ezért nagymértékû szakértelmet igényel a kihelyezése.